|
A franciaországi Charente régió termékeny tája már a 3. században arra ösztönözte a keltákat, hogy szőlőt telepítsenek a vi déken. Az első szőlőültetvényeket a mai La Rochelle-től a szárazföld belseje felé eső területen létesítették. A tenger közelsége és a régió számos folyója által biztosított jó szállítási feltételek La Rochelle-t, a terület fővárosát, de a Charente-folyó mellett fekvő Cognac városát is, már a korai időkben nemzetközi kereskedelmi központokká tették. A rómaiakat a virágzó tengerisó-kereskedelem vonzotta ide. Ezen a területen akkoriban Aunis, Saintonge és Angoumois provinciák terültek el. A terület számos sóútvonal kiindulópontja volt, ahonnan a tengervíz lepárlása révén nyert „fehér aranyat” Európa minden részébe exportálták. A bortermelés fejlesztése érdekében Probus római császár, aki i.sz. 276-282 között uralkodott, egész Galliára kiterjesztette a borászatok létesítésére és a bor előállítására vonatkozó jogot.
 Nagy Károly idejében (768-814), aki a bortermelést kifejezetten támogatta, a régió feltörekvő  területnek számított. Az igazi fejlődés azonban a 11. században indult meg, amikor az észak-európai országokba tartó sószállító hajók helyi borokat is elkezdtek szállítani. A régió kereskedői kiterjedt kapcsolatokat építettek ki a dániai viking királysággal, Skóciával, az andalúziai mórokkal, bort szállítottak az ír kolostorokba, és a brabanti (mai Belgium) hercegi udvarba.
Borászatok jöttek létre a tengerparttól távolabb eső területeken is, különösen a Charente-folyó mentén. A Poitou-dinasztiába tartozó X. Guillaume akvitániai herceg (1127-1137) egy nagy borászatot alapított itt „Vignoble de Poitou” néven. Bár a hercegség központja Bordeauxban volt, a herceg jobban kedvelte a Charente-folyó torkolatánál fekvő La Rochelle-t. A város kikötőjét kibővítette, és Nyugat-Franciaország legjelentősebb kereskedelmi központjává fejlesztette. A gazdasági siker sok betelepülőt vonzott ide, köztük a borászatban járatos szakembereket is, akiknek köszönhetően a helyi borok hamarosan erős konkurenciát támasztottak Franciaország egyéb borrégióinak, illetve a rajnai és moseli boroknak is.
 X. Guillaume lánya és örököse, Akvitániai Eleonóra első házassága VII. Lajos (1137-1180) francia királlyal, illetve második házassága a későbbi II. Henrik angol királlyal (1154-1189) új üzleti lehetőségeket nyitott meg a régióbeli borkereskedők előtt. Ez utóbbi házasság révén Akvitánia Anglia tartománya lett. Anyjához és nagyapjához hasonlóan Akvitániai Eleonóra fia, I. Oroszlánszívű Richárd (1189-1199) is a Charente-régiót részesítette előnyben. Halála után öccse, Földnélküli János király(1199-1216) privilégiumokat adott Cognac városának, amelyeket a helyi borkereskedők ügyesen ki is használtak. A helyi borok sikere a Vignoble de Poitou Saintonge és Angoumois tartományokba való átterjeszkedéséhez vezetett. Cognac városa a sóraktározó szerepe mellett ekkor már a borkereskedelméről is híres volt.
 Bordeaux borainak népszerűsége Akvitánia Eleonóra és II. Henrik házassága idején hatalmas mértékben megemelkedett Angliában. 1224-ben Bordeaux hűségesküt tett az angol király mellett. La Rochelle-t és hátországát azonban a franciák meghódították, és a francia királyság részévé vált. Még ugyanebben az évben be is mutatták a francia királynak a mai konyakrégióban termelt borokat. A helyi bortermelők számára azonban ez a politikai helyzet hosszú távon végzetesnek bizonyult: az angol csapatok rendszeresen elpusztították az ekkor már a francia királyság délnyugati határtartományának számító területet. Eközben az angol fennhatóság alatt álló szomszédos Bordeauxban megkezdődött a megállíthatatlan felemelkedés a borok csúcskategóriájába. A francia királyságon belüli konkurensek sem tétlenkedtek: a Loire-völgy borait gyorsabban el lehetett szállítani a francia királyi udvarba, ami ebben az időben – amikor a pincehigiénia és a borok eltarthatósága még messze elmaradt a maitól – azt jelentette, hogy az ottani borok nagyobb valószínűséggel voltak ihatók a királyi udvarba történő megérkezéskor.
Több száz nehéz esztendő következett, amely alatt Charente borai teljesen a feledés homályába merültek. A szőlőültetvényeket kiirtották, a helyükön a Grande és Petite Champagne területeken búzát kezdtek termeszteni, a mai Borderies, Bois ordinaires, Bons Bois és Fins Bois termőterületekre pedig erdőket ültettek; innen származik a területek neve is (bois=erdő). A bortermelés viszont – bár háttérbe szorulva és lényegesen szerényebb méretekben – továbbra is fennmaradt.
 A 16-17. századi vallásháborúk alatt a hugenotta-fellegvár La Rochelle körüli csaták idején ezekben az erdőkben rejtőzködtek a máshonnan elüldözött hugenották, akik a menedéket nyújtó kikötővárosba igyekeztek. A régiónak a sok szenvedés mellett végül a vallásháborúkból is előnye származott: az üldözött protestánsoknak nyújtott segítség megnyitotta előttük Észak-Európa protestáns kereskedelmi központjainak kapuit: London, Amsterdam, Koppenhága, de még a Hanza város, Hamburg is tárt karokkal fogadta a Charente-régió kereskedőit.
 Charente borrégiójában a bortermelés akkor kapott ismét lendületet, amikor az olcsó bor után kutató hollandok beállítottak. A hollandok égetett bort, „brandewijn”-t – brandyt – akartak ebből Amsterdamban készíteni, amelyet a hosszú tengeri hajóutak során az ivóvíz konzerválására kívántak használni. A korábban erre a célra gabonát használó holland lepárlóknak az akkoriban gyakori éhezések miatt új alapanyagra volt szükségük. A Franciaországban bőségesen rendelkezésre álló bor olyan megfelelő pótléknak tűnt, amelynek egyúttal minőségi szempontból is előnyei voltak: a boros aromáknak köszönhetően a gabonapálinkákkal ellentétben nem volt szükség arra, hogy a kellemetlen mellékízek elfedésére borókabogyót adjanak a párlathoz. Így történt az, hogy a genever helyett a brandy hódította meg a világot.
A vízzel kevert brandy íze hasonlít a borra, és ezért hamarosan elkezdték élvezeti cikként is fogyasztani. Mivel a bor tengeri szállítása során már korábban is folyamatosan problémák adódtak, ugyanis a borok gyakran nem vészelték át a hosszú utat, sokkal kézenfekvőbbnek tűnt a bor helyett a brandyt szállítani, és azt a fogyasztás helyén vízzel elkeverve bort előállítani.
 A bor lepárlása 1650-re nagy üzlet lett a Charente- és a szomszédos Armagnac-régióban. A holland kereskedők ugyanis arra is rájöttek, hogy – figyelembe véve a szállítási költségeket és a lepárló-kapacitásokat – jobb lenne, ha a bort már a termőhelyén lepárolnák, mert így a térfogata egyhatodára-egynyolcadára csökken, és sokkal egyszerűbb lesz Amsterdamba szállítani. Lepárolni való bor és – a korábbi évszázadokban történt erdőtelepítéseknek köszönhetően – fűtőanyagul szolgáló fa bőségesen volt a Charente- és az Armagnac-régióban. Az első itteni lepárlókat a hollandok alapították még a 16. században. A 17. század elején ebből alakították ki a franciák a kettős lepárlás ma is alkalmazott rendszerét, az ún. Charentais-lepárlást. Később a hordókba töltött brandy szállítási késedelmei kapcsán azt is észrevették, hogy a párlat minősége javul, ha hosszabb időt tölt tölgyfa-hordóban, illetve hogy a brandy hígítás nélkül, egyenesen a hordóból fogyasztva is élvezetes.
 A siker további fontos eleme volt tehát a hordónak való fa. Hogy Franciaország aktívan beszállhasson a tengeri kereskedelembe, XIV. Lajos (1643-1715) hajóflottát építtetett, és 1669-től tölgyfaerdőt telepített Limousinban és Tronçaisban, hogy a jövőben is elegendő alapanyag álljon rendelkezésre a hajóépítéshez. Az ezekből az erdőkből származó tölgyfából készült hordókat használják még ma is a konyak érlelése során. Ezzel egyidőben a Cognac és Jarnac körüli Bois-területek erdeit kivágták, és szőlőt telepítettek a helyükre brandy-gyártás céljából. Hamar kiderült, hogy a két Champagne gabonával beültetett területei még inkább alkalmasak voltak a konyakgyártásra. Hamarosan a Charente-régió arculata alapvetően megváltozott, és a bortermelők és kereskedők teljesen ráálltak az új árura.
Az időközben már a legfontosabb kereskedőváros, Cognac után elnevezett ital első fontosabb piaca Anglia volt. A „cogniack brandy”-t reklámozó első újsághirdetés 1678-ban jelent meg a London Gazette-ben. Nem sokkal később az előkelő londoni körökben a cognac már a luxus megtestesítőjévé vált. Már akkoriban is szigorú előírások garantálták az ital magas minőségét, és ezeknek az előírásoknak a nagy része még ma is érvényben van.
Mivel Franciaország és az európai vevők között akkoriban csak ritkán uralkodott béke, és a kereskedelemben gyakran fennakadások merültek fel, az üzlet nagy részét ekkoriban csempészek bonyolították. A kis konyakos hordókat könnyen vállra lehetett kapni, és éjszaka vagy ködben is hatékonyan lehetett szállítani: ezt a terméket mintha a kisméretű, mozgékony hajókkal dolgozó csempészek számára találták volna ki. A csempészek Jersey-szigetén jól szervezett átrakodó bázist hoztak létre.
 1715-ben egy Jerseyből származó csempész, Jean Martell Cognacba utazott, és megalapította az első kereskedőházat, amely – harisnyával, vetőmaggal, szarvasmarhával és gyarmati árukkal való kereskedelem mellett – konyak felvásárlásával és értékesítésével, illetve tárolásával és hígításával is foglalkozott. A piac szervezetté vált. A kereslet kielégítése érdekében a főleg angol importőrök is helyi irodákat létesítettek, amelyek közül néhány még ma is működik. Ezek a kereskedőházak alakították ki és működtették a kereskedelmi kapcsolatokat Angliával, Hollandiával, a skandináv országokkal, majd később Amerikával és a Távol-Kelettel.
 A kereskedőházak és bortermelők/lepárlók között kialakult jó kapcsolatot mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a francia forradalom itt gyakorlatilag minden különösebb esemény nélkül zajlott le. A gyorsan meggazdagodó kereskedőházak tisztában voltak vele, hogy a gazdagságuk a bortermelőkkel és lepárlókkal való jó együttműködésen alapul. Ennek köszönhetően nem is voltak forradalmi felkelések a kereskedőkkel szemben. .
 Napóleon uralkodása (1804-1815) nehéz időket hozott a konyaktermelők és- kereskedők számára. Bár száz évvel később a császár nevét adta a konyak egyik érlelési jelöléséhez, a kereskedelem számára a számtalan háború, kereskedelmi embargó és a Nagy-Britannia elleni kereskedelmi zárlat rengeteg veszteséget okozott. A Martell- és a Hennessy-ház tudta még a legjobban kezelni a helyzetet és a „két nagy”-gyá nőtték ki magukat, és azután évtizedekre meghatározták a konyak átvételi árát a régióban.
Egy 1857-es törvény tette először lehetővé a kereskedelmi védjegyek bejegyzését és védelmét Franciaországban. A külföldi importőrök addig hordókban vásárolták a konyakot, és a saját nevük alatt hozták forgalomba. Ezután viszont a nagy konyakházak már a saját pecsétjüket nyomták az üvegekre. Mivel időközben a Borderies-régiót és a La Rochelle előtt az óceánban fekvő két szigetet, Rét és Oléront is beültették szőlővel, 280.000 hektáros területével Charente lett Franciaország legnagyobb borrégiója. Ezzel párhuzamosan üveg-, dugó- és csomagolóanyag-gyárak létesültek a konyakgyártók kiszolgálására. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a termelők és a helyi kereskedőházak a konyakot már ne csak hordókban, hanem üvegekben is forgalomba tudják hozni.
 A fellendülés felett érzett öröm azonban nem tartott sokáig: 1875 és a századforduló között a filoxéra (szőlőgyökér-tetű) szinte az egész szőlőállományt elpusztította. A legtöbb termelő számára ez a véget jelentette. Csak keveseknek volt olyan pénzügyi hátterük, hogy több mint 20 évig a víz felett tudjanak maradni. 1893-ra már csak 40.000 hektár szőlőterület maradt. Időközben azonban olyan amerikai szőlőfajtákat találtak, amelyek ellenállónak bizonyultak a filoxérával szemben és megfeleltek a Charente-régió agyagos talajának is. A nagy konyakházak a filoxéra-járvány alatt nem vásárolták fel a jó helyen fekvő területeket, hanem inkább segítséget nyújtottak a gazdáknak az újrakezdéshez. Egyúttal a cognac-elnevezés védelme érdekében is aktivizálódtak, mert azt más területek gyártói egyszerűen átvették, és ez nem tett jót a minőség megítélésének. A francia állam által 1909. május 1-én hozott rendelet meghatározta azt a földrajzi területet, amelyen belük konyakot lehet gyártani. Az 1938. január 13-i rendelet pedig létrehozta az ellenőrzött eredet-megjelöléseket (Appellation d’Origine Controllée, AOC), és meghatározta a termőterületeket: Grande Champagne, Petite Champagne, Borderies, Fins Bois, Bons Bois, Bois ordinaires.
 Az 1940-45 közötti német megszállás ismét nehéz időket hozott az időközben a világ legsikeresebb italává váló konyaknak. A régiót elvágták a piacaitól, és az a veszély is fenyegetett, hogy a raktáron lévő készletek eltűnnek szomjas német torkokban. Sok diplomáciai erőfeszítés árán viszont a helyi kereskedőknek sikerült meggyőzni a megszállókat, hogy az értékes párlat jó kereskedelmi áru lesz majd a háború után. A német és francia hivatalnokok létrehozták a „Bureau de Contact”-ot, amely ellenőrző, de inkább védelmező  hatóságként működött. És itt megint nagy szerencséjük volt a helyieknek: a hatóság vezetője Gustav Klaebisch lett, aki német volt ugyan, de Cognacban született és ott is járt iskolába. A szüleinek nagy üzletrészük volt a Meukow konyakházban. Az első világháború után a vagyonunkat kisajátították, és visszatértek Németországba. Testvére, Otto már 1923 óta a Martell importőre volt, így fennmaradt a kapcsolatuk a régióval.
Gustav Klaebisch a Hennessy család akkori fejével, Maurice Hennessyvel, és egy elismert bortermelővel, Pierre Verneuillel együttműködve létrehozta a termelők és kereskedők szövetségét, amelyből a háború után a Bureau National Interprofessionnel du Cognac (BNIC) lett. Ez a két érdekcsoport által paritásos alapon irányított testületet szabja meg ma az előállítás irányelveit, felügyeli az előírások betartását és mindenekelőtt minden évben meghatározza az árakat, amennyit a különböző termőterületekről származó új párlatokért fizetni kell.
 A háborút követő első 30 évben az eladott mennyiség folyamatosan nőtt. Egyes kereskedőházak felvásárlások és társulások révén világkonszernekké fejlődtek, másokat nagy italkonszernek vásároltak fel. A 70-es években beköszöntött világgazdasági válság ezért főként a bortermelőket érintette, akiknek a jó években rendkívül megnőtt termelését a kereskedők nem vették át többé. Az Európai Unió által támogatott szőlőkivágási akciók azután lecsökkentették a későbbi évekre rendelkezésre álló termőterületet. Emellett egyre több termelő kezdte el feleslegét a saját márkaneve alatt forgalomba hozni, ami igen jót tett a termékválasztéknak. Ma már számos olyan single estate konyak kapható, amelyeket korábban csak a nagy márkák minőségének feljavítására használtak. Az is örömteli, hogy sok termelő nagy hangsúlyt helyez az idős, érett konyakokra. 1989 óta az évjárat(vintage)-konyakok előállítása is engedélyezett.
Ma már a világ 150 országába exportál konyakot a régió. Függetlenül a fogyasztás módjától, a konyak a nagyszerű minőség szinonimája Európától a Távol-Keletig és Amerikáig, a francia életstílus és Franciaország szimbóluma. A konyakgyártók mindent megtesznek, hogy a továbbiakban is megőrizzék a konyak ennek alapjául szolgáló páratlan minőségét és egyediségét.
|
